AI-közreműködés: az AI-val folytatott beszélgetésből készült első szövegváltozat, szerzői átdolgozással. A részletes munkafolyamatról itt írok.
Európa különösen nehéz helyzetben van. Egyszerre akar magas fogyasztóvédelmi, adatvédelmi, környezetvédelmi, munkajogi és versenyjogi sztenderdeket fenntartani, miközben az Egyesült Államokkal és Kínával versenyezne technológiában, tőkében, mesterséges intelligenciában, platformgazdaságban és innovációs sebességben.
Ez elsőre könnyen feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik. A globális technológiai versenyhez adat, infrastruktúra, energia, kockázati tőke, méret és gyors kísérletezés kell. A jogvédelem pedig korlátokat állít. Lassít, ellenőrzést kér, felelősséget rendel a döntésekhez, és bizonyos dolgokat egyszerűen nem enged meg.
Csakhogy ezek a korlátok nem valamilyen felesleges európai díszítőelemek. Nagyrészt azt írják le, milyen társadalomban akarunk élni. Nem szeretnénk, hogy néhány vállalat korlátlanul kereskedjen a személyes adatainkkal. Nem szeretnénk, hogy platformok ellenőrizhetetlen piaci hatalmat építsenek. Azt sem, hogy az innováció költségeit automatikusan a munkavállalók, a fogyasztók vagy a környezet fizessék meg.
Ettől még a probléma valós. Ha Európa csak szabályozni tudja azokat a technológiákat, amelyeket máshol fejlesztenek, akkor a saját jogvédelmi modellje is sérülékennyé válik. Lehetnek szigorú elveink, de ha közben amerikai felhőinfrastruktúrától, amerikai modellektől, ázsiai gyártási kapacitásoktól és külső platformoktól függünk, akkor a tényleges mozgásterünk folyamatosan szűkül.
Vagyis a jogvédelem ára valóban lehet technológiai kiszolgáltatottság. De ebből még nem következik, hogy a megoldás a jogvédelem leépítése.
Az amerikai technológiai fölény ugyanis nem egyszerűen abból született, hogy ott kevesebb a szabály. Ott van mögötte a mélyebb tőkepiac, az egységesebb belső piac, a kutatóegyetemek rendszere, a katonai és állami megrendelések, a bevándorlás, az olcsóbban hozzáférhető energia és a már felépült digitális infrastruktúra is. Ha Európa csak a korlátokat bontja le, de ezt az ökoszisztémát nem építi fel, könnyen a lehető legrosszabb cserét köti meg: felad valamennyit a védelemből, de nem kap érte valódi technológiai önállóságot.
Ezért túl egyszerű az a mondás, hogy Európa azért marad le, mert túlszabályoz. Biztosan van, ahol valóban túlszabályoz. Van, ahol túl lassú, túl széttagolt, túl óvatos. De a kérdés nem pusztán az, hogy mit kellene megengedni a vállalatoknak. Az is, hogy képesek vagyunk-e tőkét, infrastruktúrát, tudást és piacot szervezni köréjük.
Magyarországon ez a dilemma még kényelmetlenebb.
Harminc évvel a rendszerváltás után továbbra is ugyanazokat a felzárkózási problémákat próbáljuk megoldani. Alacsony termelékenység, gyenge innováció, nehezen skálázódó hazai vállalatok, külföldi technológiától függő export, kevés magas hozzáadott értékű munka. A közgazdasági diagnózis jelentős része ebben szerintem helyes. Magyarországnak valóban termelékenyebb vállalatokra, jobb intézményekre, több tudásra és magasabb hozzáadott értékű gazdasági tevékenységekre lenne szüksége.
Csakhogy a gyakorlatban a versenyképesség sokszor egészen mást jelent: legyünk olcsók.
Legyen alacsony a vállalatok adóterhe. Legyen rugalmas a munkaerőpiac. Legyen visszafogott a bérköltség. Kapjon a beruházó támogatást, infrastruktúrát és kedvezményes energiát. Ha pedig egy ágazat az adott bérek mellett már nem talál elég dolgozót, segítsünk neki új munkaerőt behozni, hogy változatlanul működhessen tovább.
Ennek lehet rövid távú gazdasági racionalitása. Munkahelyeket és exportkapacitást tart fenn, beruházást hoz, javít bizonyos makrogazdasági mutatókat. De közben felmerül egy kellemetlen kérdés: pontosan milyen gazdasági szerkezetet tartunk életben vele?
Ha egy üzleti modell csak tartósan alacsony bérek, gyenge munkavállalói alkupozíció és folyamatos állami támogatás mellett versenyképes, akkor biztos, hogy ennek a modellnek a megőrzése maga a gazdaságpolitikai cél? Vagy éppen az történik, hogy a versenyképesség nevében konzerváljuk azt a szerkezetet, amelyből elvileg fel szeretnénk zárkózni?
Szerintem itt elcsúszik a vállalati és a társadalmi nézőpont. Egy vállalat számára teljesen racionális, hogy a saját költségeit csökkentse, támogatást kérjen, olcsóbb munkaerőt keressen és védje a már működő üzleti modelljét. Az állam feladata viszont nem ugyanennek a racionalitásnak az országos méretű kiszolgálása lenne. Neki azt is néznie kellene, hogy nőnek-e a bérek, fejlődik-e a hazai tudás, csökken-e a függőség, létrejönnek-e jobb munkahelyek, és a megtermelt többlet mennyiben jelenik meg az emberek életében.
Mert ha a gazdaság versenyképesebb lesz, de az emberek nem élnek érezhetően jobban, akkor legalábbis tisztáznunk kellene, mit nevezünk felzárkózásnak.
Erre persze adja magát az ellenérv: emeljük a béreket, növeljük a keresletet, és majd a gazdaság alkalmazkodik.
Sajnos ez sem ilyen egyszerű. Termelékenységi háttér nélkül a gyors béremelés inflációt, költségsokkot, romló exportpozíciót és foglalkoztatási veszteséget is okozhat. A minimálbér ezért valóban nem pusztán szociálpolitikai kérdés. Összefügg a vállalatok technológiai szintjével, méretével, árazási erejével és nemzetközi beágyazottságával.
Viszont az ok-okozat itt sem csak egy irányba működik.
Nem kizárólag az történhet, hogy előbb nő a termelékenység, majd valamikor később nőnek a bérek. A magasabb bérek alkalmazkodási nyomást is teremthetnek: technológiai fejlesztésre, jobb szervezésre, képzésre és hatékonyabb működésre kényszeríthetik a cégeket. Bizonyos alacsony termelékenységű tevékenységek visszaszorulhatnak, mások pedig felnőhetnek a helyükre. Ez fájdalmas folyamat. De a gazdasági szerkezetváltás már csak ilyen.
Ha minden jelenlegi vállalat és minden jelenlegi üzleti modell változatlan túlélését a gazdaságpolitika alapkövetelményévé tesszük, akkor valójában magát a szerkezetváltást tiltjuk meg. Ha viszont egyszerűen ráengedjük a sokkot a gazdaságra, annak költségeit jellemzően azok fizetik meg, akiknek a legkevesebb tartalékuk és alkupozíciójuk van.
Itt válik igazán társadalmi kérdéssé a versenyképesség. Nem elég azt mondani, hogy a vesztes ágazatok majd leépülnek, a munkaerő pedig átmegy a termelékenyebbekbe. Emberek nem súrlódásmentesen áramló termelési tényezők. Lakóhelyük, tudásuk, egészségi állapotuk, családjuk és tartalékaik vannak. Egy rosszul kezelt átmenet évekre vagy akár egy generációra is maga alá temethet térségeket és társadalmi csoportokat.
De ebből megint nem az következik, hogy semmi ne változzon. Az sokkal inkább, hogy az átmenetet kellene gazdaságpolitikai feladatnak tekinteni, nem a fennálló szerkezet korlátlan védelmét.
Talán már maga a kérdésfeltevés is félrevezető. Úgy beszélünk a versenyképességről, mintha egy országnak egyetlen közös versenyképességi mutatója lenne, amelynek javulása automatikusan közös siker.
Pedig lehet versenyképes egy exportáló nagyvállalat úgy, hogy közben a beszállítói kiszolgáltatottak. Lehet vonzó egy ország a befektetők számára úgy, hogy közben a munkavállalók gyengék. Lehet gyors egy technológiai ökoszisztéma úgy, hogy a fogyasztók elveszítik az ellenőrzést az adataik felett. És lehet magas a GDP úgy, hogy a növekedés haszna alig szivárog át bérekbe, közszolgáltatásokba vagy nagyobb egyéni biztonságba.
Ezért minden versenyképességi programnál legalább négy dolgot kellene megkérdezni. Milyen új képesség jön létre? Kié lesz az ebből származó többlet? Ki viseli az alkalmazkodás költségét? És mi az a társadalmi minimum, amelyből a növekedés kedvéért sem engedünk?
Magyarország számára szerintem nem az a reális cél, hogy egyszerre azonnal legyen nyugati bérszint, világszínvonalú termelékenység, erős jóléti állam és minden ágazatot megőrző teljes foglalkoztatás. Ilyen konfliktusmentes pálya valószínűleg nincs.
De az sem törvényszerű, hogy csak két lehetőségünk van: vagy szegények és jogvédettek maradunk, vagy növekedünk, de közben olcsóbbá és kiszolgáltatottabbá tesszük magunkat.
A valódi alternatíva: olyan intézmények építése, amelyek a vállalatokat nem pusztán idevonzzák, hanem fejlesztésre is kényszerítik. Olyan oktatási és képzési rendszer, amely nem csak papírt ad, hanem átjárást teremt a visszaszoruló és a növekvő ágazatok között. Olyan iparpolitika, amely nem mindenáron munkahelyet vásárol, hanem tudást, technológiát és hazai kapcsolódásokat épít. És olyan munkajogi, adózási és jóléti keretek, amelyek mellett az alkalmazkodás terhei nem automatikusan lefelé csorognak.
Ez lassabb, drágább és konfliktusosabb út, mint az olcsóságra épülő verseny. Ráadásul nincs rá garancia. De legalább valóban felzárkózási stratégia lenne, nem a perifériás helyzet hatékonyabb menedzselése.
Nem tudom, hogy Európa és benne Magyarország képes-e egyszerre megőrizni a társadalmi normáit és helytállni egy egyre keményebb globális versenyben. Azt sem gondolom, hogy minden értékünk korlátlanul összeegyeztethető. Lesznek valódi választások, és lesznek veszteségek is.
De mielőtt ezekről döntenénk, legalább a kérdést kellene pontosan feltenni.
Nem azt, hogy akarunk-e versenyképesek lenni. Hanem azt, hogy mit akarunk versenyképessé tenni, milyen társadalmi minimum mellett, és hogyan lesz a gazdaság teljesítményéből nemcsak több export és profit, hanem több biztonság, autonómia és jobb élet is.
Mert ha erre nincs válaszunk, akkor a versenyképesség könnyen olyan közös céllá válik, amelynek a haszna magánkézben marad, az árát viszont közösen fizetjük meg.
Szerkesztési megjegyzés
A cikk elkészítésében mesterséges intelligencia is közreműködött. A végső szöveget én ellenőriztem és szerkesztettem, annak tartalmáért én vállalom a felelősséget.. A részletes munkafolyamatról itt írok.